Az egész úgy kezdődött, hogy egy Fejér-megyei információs weblapra tévedtem, ahol megláttam a verseny hirdetését. A linket átküldtem Tibinek, aki egy pár órával később felhívott, és megkérdezte: „minek küldtem én ezt át, most el kell rajta indulni?!” Külön-külön készültünk a nagy megmérettetésre.
Ő egy zenei táborban hangolódott, míg én kicsit beáldozva a közelgő NIKE félmaraton gyorsító futóedzéseit, visszaváltottam a hosszabb távokra. A jeles napot megelőző estén mentünk nevezni, mert hát azt azért nem kapkodtuk el,kicsit arra számítva, hátha egyikünk lebeszéli a másikat. Ő engem okolt, hogy ilyen leveleket küldök Neki, de én tudom, hogy miatta álltunk rajthoz. A nevezés körülményei, valamint az a kevés kiszolgáló személyzet arra engedett következtetni, hogy nem életünk legnagyobb tömegeit megmozgató sporteseményén fogunk elindulni másnap reggel. Mint kiderült a Supermaratonra 43 fő nevezett, akik reggel 8 órakor indultak el Velencéről. A rajt pillanatát általában lelkileg felpörgető zenei aláfestést a szervezők, valami iszonyatos sámán „dobos-kántálós brigáddal" tették a nullával egyenlővé. Ekkor rögtön Aerosmith és az AC/DC segítségét kértem lelkiállapotom helyreállítása érdekében.Szóval így kezdődött, aztán csak futottunk, futottunk…. Tibinek nagyon jól ment, előre szaladt, és csak a célban találkoztunk, ezért az Ő szenvedéseiről nem tudok beszámolni. Az első 21 km 5:00 perces km átlagokkal futottuk, ami számomra előre vetítette, hogy a végén szenvedni fogok. És így is lett.
30 és 40 km között valahol csináltam még magamról egy jól sikerült önarcképet. Sajnos belemozdultam, /vagy tényleg így néztem ki/, ezért nem a legszabályosabbak a vonásaim, bár most hogy nézegetem, tényleg ilyen lehettem akkor… Egy szó, mint száz az utolsó 10 km nagyon nehéz volt. Egy Rolling Stones szám közben lefagyott az Ipodom, ami csak fokozta gyötrelmeimet. Újraindítottam ekkor már lelkemnek egyre fontosabb darabját jelentő zenegépemet, majd futottam, kocogtam, vánszorogtam tovább. Az utolsó két frissítőállomáson szerintem álltam vagy 8 percet, ettem, ittam, ettem és ittam, s közben rutinos ultra maratonisták csoszogtak el mellettem. Mikor befutottam a célba éreztem, hogy nem fogok egyhamar ilyen távon indulni. A szervezés egyébként hagyott némi kívánnivalót maga után, hiszen a biztosítást 2 rendőr és három polgárőrrel oldották meg az egész távon. A frissítőállomások jól felszereltek voltak, azonban a befutó után nyakunkbaakasztott érem olyan pici volt, hogy szinte nem is látszott. Rendben van, hogy jótékonysági futás, de valami normális emlék a szenvedőknek csak járna. Tibi 11.-ként (4:40:32) amihez szívből gratulálok, míg én19.-ként (5:13:36) értem célba. Hát így történt augusztus végén legyőztük önmagunkat. Igazi lelkierőt próbáló kihívás volt, de nem szívesen gondolunk vissza rá.