…És persze lelkiekben már készültünk az 5 éve életrehívott Ajka és Balatonakalit évente egyszer, de menetrendszerűen összekötő Yamaratoni futásra. A felkészülés mindenkinek felmásra sikeredett, valaki nem sokat futott, mert nem volt ideje, s volt aki többett tudott készülni.
Laci a következő mondta egyik nap: „A hosszútávfutáshoz sok idő kell, nekem ennyi időm nem volt ” Hát igen, bátraké a szerencse… Szombat reggel 9.15-kor dörrent el a képzeletbeli rajtpisztoly, és 8-an vágtunk neki a távnak. Ebből Lilla, Tomi, és Balázs a félmaratoni távot választották. Tamás Balázzsal azért még megtoldotta 3 km-rel és befutottak Nagyvázsonyba, míg Lilla igéretéhez híven 21 km-nél állt ki. Mindhármuknak őszintén gratulálunk!
Öten folytattuk utunkat a már szinte gyűlölt mencshelyi emelkedőn, melyen Laci kissé lemaradva, de ismét eggyé vált az univerzummal. Ricsi félmeztelenre vetkőzve vonzotta a falusiak és egy támadó szellemű puli tekintetét, míg Nándi, Tibi és én a csoport élén küzdöttük magunkat egyre közelebb a dörgicsei fröccsös frissítőhöz, majd az azt követő célhoz. Tibi nyargalászva futkározott az élen, míg én az egy héttel azelőtt meghúzódott combizmomnak imádkoztam a kitartásért… És végül 3 óra 37 perc elteltével empatikus Tibivel /aki megvárt/ kéz a kezet magasba tartva értünk be a célba. Pár perc múlva megjött Nándi, majd Ricsi futott át a célvonalon a sört ide bort ide nóta srófját kissé hangosan megosztva a nagyérdeművel. Aztán Laci jött, a „keveset futó”. Kis nyújtás, csoportkép a félmaratonistává vált fiatalokkal, és indulás vissza kocsival. Hát ennyi a hivatalos krónikája az V. Yamaratonnak, mely idén is biztos, hogy a világ legkisebb költségvetésű / 5000 Ft/ versenye volt.
Aznap este még megkóstoltuk a Somló-hegy finom, de néhányaknak alattomos arcát is megmutató borait, és a vasárnapi két edzés után indulhatott csapatunk haza, jól megérdemelt pihenését megkezdeni.